Prof. Dipl.-Ing. Architekt Brenner Vilmos 80 éves


Felhatalmazva érezzük magunkat, hogy e pár soros laudációt jó barátunk, ismerősünk elmúlt napokban ünnepelt 80. születésnapja alkalmával újságunk olvasókörének tudomására hozzuk.

Egyikünk – 12 év korkülönbség ellenére, mint „ős”-szombathelyi – már gyerekkorától kezdve alapos ismerője a Brenner családnak, másikunk mintegy 25 éve közvetlen telekszomszédja a burgenlandi tanyán. Így mondhatjuk magunkról, hogy az ünnepelt minden jó, na meg rossz tulajdonságát fel tudjuk sorolni. Most természetesen csak a jókat! A rosszakat (melyek mindenkinek vannak!) most mellőzzük. Majd talán 20 év múlva lesz megint alkalom egy újabb laudáció keretén belül ezekre is visszatérni és megfelelően értékelni.

A Brenner név kitörölhetetlen Szombathely újabbkori történelméből, de egyúttal kötelez is. Kötelez, mert a család már a 19. század közepén Rohonc, Németújvár és Szentgotthárdon keresztül Brenner V. János építőmester személyében letelepedett Szombathelyen. A dinasztia következő tagjai mind építészek, vagy mint az ünnepelt nagyapja, a városiasodó Szombathely legaktívabb polgármestere, vagy mint édesapja, aki a két háború közti időszak legtehetségesebb építésze, kitörölhetetlen nyomokat hagytak maguk után.

Ennek megfelelően alakult tisztelt Vili barátunk élete is:

Brenner VII. János és Brenner III. Vilmos 1927-ben születtek be a már fent említett dinasztiába, mint ikertestvérek. Érettségi után a családi tradíciónak megfelelve a Műegyetem elvégzése után érthető módon mindkettőjük építész lett.

Tanulmányaik során a hihetetlen egymásra való hasonlatosságból adódva rengeteg anekdota keletkezett, melyeknek felsorolása ezen újság tartalmát is kitöltené. Saját bevallásuk szerint tanulmányaik végén már egyikük sem tudta pontosan, hogy ki, melyik tantárgyból volt vizsgázni a másik helyett is. Ez már előfutama volt a jelen időkben nagyrabecsült racionalizmusnak is, de egyúttal jellemző Vili barátunk merészségére és nagyvonalúságára is.

Diplomájuk megszerzése után elváltak útjaik. János maradt Budapesten és mint városépítész-főmérnök munkálkodott több éven át, majd a Drezdai Egyetem hívását követve tanszékvezető professzorként átköltözött az akkori NDK-ba. Sajnos, aránylag korán, alig 70 évesen hagyta el ikertestvérét, mely nagy lelki megrendülést okozott az ünnepeltnek.

Vilmos, visszatérve Szombathelyre építésvezető mérnökként dologzott lakás- és középületek megvalósulásán, egészen a sorsdöntő 56-os évig. Időközben megnősült, elvette feleségül a körünkben még mindig jól ismert Bartha Dani nővérét, Máriát. Rövid időn belül két kislányuk született, még Szombathelyen. E két csemetével a karján vállalta a kockázatot, hogy az előzőleg jól megfontolt családi döntés után kalandos úton, mély hóban és komoly veszélyben az időközben már lezárt határt átlépje és meneküljön.

Meneküljön azért, hogy fiatal családjával szabadon és kulturáltan tudjon élni, hogy a jövőjét repressziók nélkül úgy tudja alakítani, ahogy azt gyermekkori emlékek, tapasztalatok és családi elbeszélések alapján ismert, és megvalósítani kívánt.

Remélte, hogy szenvedélyeit – mint a szabad gondolatformázást, korlátlan szólásszabadságot, gyermeknevelést állami befolyásolás nélkül egy, az emberi jog és etikai szabályok által védett térségben és nem utolsó sorban jó vadászati lehetőséget – e sorsdöntő lépés után akadálytalanul tudja majd űzni. Neveltetése és örökölt önbizalma ezt a lépést akkor csupán megerősítették, de egy idő után bizonyították is.

Rövid lágertartózkodás után Grazba indult, ahol végzett mérnökként, perfekt német nyelvtudással, közvetlen és jó modorral a menekült magyar diákokat segítő osztrák szervezetek munkáját segítette. A Főiskolán (Techn. Uni.) tanársegédi pozícióból intézte a Rockefeller ösztöndíjasok ügyét.

Ezzel egyidőben főállásban egy nagynevű építővállalat főmérnöke volt, majd a későbbiek folyamán egy tervezőiroda partnere lett.

Időközben további két gyermekkel bővült a család, így érthető, hogy tekintettel a jövőre egy biztosított, állandó munkahely betöltése lett a fő cél számára. Lévén merészsége és önbizalma, valamint az időközben elért sikerek felbuzdították arra, hgoy úgy a 60-as évek közepén megpályázzon egy biológiatanári állást az „Ortwein-HTL”-en melyet meg is szerzett, holott minden mást a világon jobban tudott és szeretett, mint a biológiát. (Kivéve egy kis gyakorlati részét!) Így kénytelen volt óráról-órára úgy előkészíteni a tanagyagot, hogy mindig egy órával előnyben legyen a nebulókkal szemben. De a kockázatvállalás kifizetődött. Egy rövid év elmúltával már azt tanította, amit szeretett és tudott is. Jó harminc éven át volt a művészettörténet-oktatás koronázatlan királya. Érthető módon analizálja a történelmi, kulturális és építőművészeti összefüggéseit ezen kis közép-európai világnak.

E témában számtalan publikációja és könyve jelent meg mind magyar, mind német nyelven. Szaktanácsadója lett a Vas megye építészhagyományait feldolgozó bizottságnak, valamint szakkiállításokat előkészítő társaságoknak.

Nyugdíjazása után ő nem „nyugodott”, mert ő nem az a típus! Még nagyobb ambícióval és örömmel követi továbbra is kitűzött céljait és szenvedélyeit.

Négy gyermekének akadémikus emberré válása, az unokák és a nagy család fejlődése neki, mint központi „főúr”-nak, megnyugtató, nagy örömöt szerez, és erőt ad további szerzői munkákra valamint a burgenlandi erdőkben lapuló nagy- és kisvadak ápolására, esetleges lepuffantására, majd illő módon, baráti körben tartott megünneplésére.


Szentmihályi Mihály és Sas János


Megjelent a Gráci Magyar Újság 8. évfolyamának 2. számában.

Vissza!