Van-e olyan ember, akit – talán tudta nélkül – többen művésznek tartanak? Aki érzéseit formába önti, akinek az alkotás, a formázás gyermekkora óta
„játékszere”? Csók Sándorral, az októberben felavatandó 56-os emléktábla alkotójával beszélgettem.
Miért és hogyan lettél művész?
Művész? Nem tartom magam művésznek, definiálni ezt a szót szinte lehetetlen. Ha mégis meg kellene magyaráznom, mit jelent számomra a művészet, akkor egy német szójáték jut eszembe: a Beruf és a Berufung, az ember szakmája és a hivatása közötti kapcsolat. Én gyerekkorom óta szeretek formákat alkotni. Kezdetben agyaggal játszottam, később fával, kövekkel, jelenleg pedig vasanyagokkal foglalkozom. A lényeg az anyag maga. Ha egy anyagot pedig valamilyen formába szeretnék önteni, ahhoz csak fantázia kell és akarat. Valaki ezt nagy tudománynak nevezi, van, akinek épp ez a művészet. Nekem inkább csak természetes.
A szobrászkodás, kiállítások megszervezése azonban nem lehet természetes, mégis hol és mikor indultál el ezen az úton?
Szászrégenben születtem, a képzőművészeti középiskolát Székelyföld „fővárosában”, Marosvásárhelyen jártam ki. Érettségi tájt, amikor az ember egyre nyilvánvalóbban megismeri a körülötte lévő világot, azt éreztem, tovább kell lépnem. Otthon akkoriban nehéz helyzet volt. Így kerültem el Budapestre, ahol 1989-ben vettem részt a Képzőművészeti Főiskola egyik képzésén. Majd felismerve a rendszerváltozás zűrzavarát, szinte késztetést éreztem arra, hogy menjek még tovább, s így kerültem 1990-ben Grácba. Azóta itt élek.
Terveid vezettek Grácba, vagy a sors hozta így?
Szerintem akkor egy olyan kort éltünk meg, amelyben tapintható volt a változás. Mindenki ment, amerre tudott, a sors tele volt véletlenszerű lépésekkel. Úgy éreztem akkor, mintha „túl alacsony lett volna a plafon”. Az ember nőne, úgy érzi többre képes, a lehetőségeit kevésnek érzi, s ekkor úgy dönt, továbbmegy. Ez nem más, mint kényszer.
Közel húsz év után visszanézve, mit hozott számodra a gráci élet?
Jelenleg úgy érzem, biztonságot. Ausztriában sikerült munkát találnom, 1998-ig Fernitzben dolgoztam egy ipari cégnél. Szerintem itt minden jobban megy, de azt mondanom kell, ha Magyarországon is érezhető lett volna a biztonság, ott telepedtem volna le. Ám azóta megházasodtam, majd jöttek a gyerekek…
Feleség, két kisfiú, akik úgy hallom, mind beszélnek magyarul, németül és románul is. Ehhez csak gratulálni lehet.
Mivel gyakran hazalátogattam, otthon ismertem meg feleségemet, Irénkét. 1993-ban kötöttünk házasságot, majd ő is velem jött Grácba. Teltek-múltak az évek, 1999-ben mindketten osztrák állampolgárok lettünk, 2000-től lakatos foglalkozást vállaltam, 2001-ben pedig jött a katonai szolgálat. Időközben megszületett két fiunk, Tamás és Dániel. Így eltelt kb. 10 év szobrászkodás, alkotás nélkül. Pedig olykor a lakatosságot is annak tekintettem. Nem más, mint formázás. Igaz, azt már nem nevezi senki művészetnek.
Mégis ma művészként ismerhetünk, akár szakmádban, akár hivatásodban. Hogyan sikerült visszatérni ezen foglalkozásodhoz?
Második fiunk születése táján feleségem biztatására. Ő adott erősítést abban, hogy újra alkossak. Nem tekintem magam művésznek, ez csak egy megnyilvánulás. Hisz bármi lehet művészi, csak nem mindegy, hogy miként és hogyan. Jelenleg egy gráci galériának dolgozom, időnként pedig saját kiállításom is van.
Tavaly egy kiállításodat tekinthették meg az érdeklődők, idén pedig egy emléktábla elkészítése kapcsán találkozhatnak veled a gráci magyarok…
Ez is mind véletlenszerű. Kovács Dénessel is véletlenül ismerkedtem meg, aki otthont adott kiállításomnak. Ott kaptam a felkérést Mag. Molnár András képviselő úrtól (a MEÖK megbízásá-ból — a szerk.), az 1956-os emléktábla elkészítésére.
Hogyan fogadtad ezt a felkérést?
Megtisztelőnek tartom. Ezzel a munkámmal úgy érzem, hogy adhatok valamit a sajátjaimnak. Ez egyfajta adósság és a tisztelet kifejezése a nemzet és az idősebb generációknak. A tábla már elkészült, s bízom benne, hogy sokáig látható helyen lesz a gráci emberek számára.
Fülep István Benedek
Csók Sándor honlapja: www.sandor-csok.at
Megjelent a Gráci Magyar Újság 10. évfolyamának 5. számában.