Beszélgetés Csonka Vincével
Csonka Vince csellóművész nevével gyakran találkozhattak már kedves Olvasóink újságunk hasábjain. A nyugdíjas zenetanár gyönyörű muzsikájával melengeti meg szívünket egy-egy magyar program keretében.
A kedves és mosolygós muzsikussal egy belvárosi kávézóban beszélgettem a többnyelvűségről, a magyar és európai kultúra jövőjéről és arról, hogy mit jelent számára a „Szöktetés a szerájból”.
Köszönöm, hogy elfogadtad meghívásomat a beszélgetésre. Kérlek, mesélj nekünk a gyökereidről.
Bajmokról származom. Ez a kis település a Vajdaságban, Zombor és Szabadka között található. Állítólag a török idők előtt színmagyar volt a község lakossága, de én arra emlékszem, hogy a Vajdaságban talán húsz nemzet is békében élt egymás mellett. Nehéz idők jártak a háború után. Elvégeztem a négy elemit, majd három további évfolyam után letettem a kisérettségit. Azután egy évig gimnáziumba jártam. A szabadkai zenei középiskolában a főtárgyamnak a csellót választottam, mellette a pedagógiai képesítést is megszereztem. Első zenei tapasztalataimat a Szabadkai Philharmonikusoknál még gimnazistaként gyűjtöttem.
Milyen érzés volt Szabadkáról Szarajevóba menni?
Nagyon különös. Teljesen más világ volt. De folytatni akartam zenei tanulmányaimat. A Szarajevói Zeneakadémián 27 évesen végeztem. Ez akkoriban nagyon későinek számított. Igazából zenélni is későn kezdtem. Jó tanáraim voltak. A tanítás szerb-horvátul ment, de a magyarok mindig megtalálták egymást. Aztán megtörtént a „szöktetés a szerájból” (mosolyog).
Micsoda történt meg?
A Zeneakadémia az épület felső szintjén volt, az első emeleten a középiskola, ahol a lányok forgolódtak, ahova Asima is járt. Bár nem tudom, hogy ki szöktetett kit... Ez idestova 50 éve történt.
A Szarajevói Rádiózenekar szólócsellistája voltál. Hogyan kerültél mégis Grácba?
Három kofferrel és egy gyerekkel. De a viccet félretéve, megszületett a fiam, Jasenko, aki nagyon sokat betegeskedett. A megélhetés is nehéz volt. Aztán Asimával, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy eljövünk.
A Gráci Philharmonikusoknál azonnal kaptam állást. Kezdetben a végén ültem, később lettem szólamvezető. Ezért aztán a Gráci Művészeti Egyetemen is továbbképeztem magam. (Repertoirestudium).
A család munkanyelve a szerb-horvát. Itt pedig meg kellett tanulnod németül. Hogyan tudtad mégis megtartani magyar identitásodat?
Szerencsére az Operában a cselló mellett csak ülni kellett, úgyhogy a németet autodidakta módon tanultam. De a zenekar legalább tíz százaléka magyar volt. Az identitás a legfontosabb kérdés. Magyar múlttal, magyar környezetben megmaradt ez a központi érdeklődés. Így automatikusan ment a dolog.
Hogyan sikerült átadni fiaidnak a magyarságtudatodat?
Grácban megszületett a kisebbik fiam, Andor is. A bátyjával cserkészkedett. Táborban is voltunk közösen, például Svédországban. Nagyon érdekes volt látni, hogy más országokban hogyan tudják megőrizni a magyarok anyanyelvüket.
A pubertáns korig elég jól ment a magyar, eljutottunk egészen az Egri csillagokig. Sokszor jártunk édesanyámnál is Szabadkán. Azt hiszem, sikerült a fiúkat multikulti irányba terelni.
Most már boldog nagyapa vagyok, igyekszem az unokáimmal minél többet kommunikálni, hogy ők is érezzék a magyar nyelv ízét.
Az Operában kerested a kenyered, de örömmel tanítottál a leobeni zeneiskolában is. Hova húz a szíved leginkább?
A kamarazenéléshez. Imádtam a kamarát. A gráci vonóstrióval (Grazer Streichtrio) bejártam a világot, vagy 25 országban léptünk fel. Nagyon tarka és érdekes dolgokat éltünk át. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy minden külföldi koncertre egy magyar komponistát is bevigyek, mégiscsak a pentatonika más világ, hát igyekeztem.
A fiaid a nyomdokaidba léptek?
Jasenko díszlettervező lett, Andor pedig fagottművész. A zene és a többnyelvűség gazdagítja kultúrájukat. Nem a nacionalizmust kell erőltetni. Nem mindent letaposni. Ez nekem nem tetszik.
Hogyan lehet ezt a kulturális gazdagságot megélni?
A gyerekekre való koncentrálás a fontos. A kicsi gyerekek nyújtják az inspirációt az életben. A zene, a művészet az érzelmi alapot táplálja. Ez manapság sokszor hiányzik a nevelésből. Sajnos, veszendőben van az európai kultúra. Vajon ki fogja mindezt továbbadni?
Petritz Judit
Megjelent a Gráci Magyar Újság 13. évfolyamának 2. számában.