Bemutatjuk Hutterer-Pogány Irenet


Hutterer tanárnővel otthonában beszélgettem. A kényelmes fotelbe süppedve, finom teát kortyolgatva kulturális érdekességekből is bőven csemegézhettem. Soha nem gondoltam volna, hogy Haynau nevét az osztákok többsége nem is ismeri. Azt is most tudtam meg, hogy a Buda környéki hegyek a török után eredetileg német elnevezésűek voltak (az újra telepítések miatt), s csak a 19. században lettek magyarosítva. Elgondolkodtató kérdések merültek fel: mennyire különböznek egymástól a magyar és az osztrák történelemtankönyvek, milyen közös osztrák-magyar irodalmi projektek zajlanak, s még hosszan folytathatnám a sort.

De természetesen másról is esett szó. Nagy szeretettel mesélt tartalmas életéről: munkájáról, gyermekeiről, elhunyt férjéről, hovatartozásáról, terveiről. Érdekesen, elégedetten. Ha nem maga mondta volna, nem hinném, hogy nyugdíjba vonul.

Hutterer-Pogány, érdekes hangzású családnév.

Ebben a névben benne van az egész sors... Férjem, Claus Jürgen Hutterer germanista professzor volt. A Pogány név pedig nagyapám magyarosított neve. Abban az időszakban Magyarországon közhivatalt csak magyar névvel lehetett betölteni. Ha a családfámat áttekintjük, akkor igaz férjem kedvelt mondása, hogy ereimbe csak véradással lehetne magyar vért önteni. De ez egyáltalán nem egyedi eset a Kárpát-medence térségében, és szerintem nem is mérvadó.

Hogyan került Grácba?

Ide hívták meg férjemet dolgozni a hetvenes évek elején. Ő alapította a Lingvisztikai Tanszéket a germanisztikán.

(Itt megáll a toll a kezemben, valamit talán nem jól értettem? Igen, megerősít, Magyarországról hívtak meg professzort erre a feladatra. Az otthon végzett szakembereknek jó hírnevük volt/ van, szorgalmuknak és az erős képzésnek köszönhetően. Ezen nem kell csodálkozni.)

Hogyan emlékszik vissza az itt töltött első időszakra?

Utólag hőskorszaknak neveztük. Nehéz volt, de szerettük. Bár nem menekültként kerültünk ki, mégis nagyon nehéz volt az elején, mivel a magyar hatóságok nem akartak hivatalosan kiengedni bennünket, évekig tartott a küzdelem és a politikai huzavona. Három kofferunk volt, két lábas, ágy helyett gumimatrac. De nagyon rendesek voltak a kollégák, hűtőt, fotelt szereztek. Kevés ismerősöm volt, tanulnom kellett még a nyelvet. Nem volt egyszerű a hazautazás sem, akkoriban még kérvényezni kellett azt is, hogy kijöhessenek a rokonok. Viszont ennek ellenére soha nem éreztem, hogy elszakadtam volna otthonról, hiszen folyamatosan jártunk haza. Sokat köszönhetek például Kenner professzornak, aki szomszédunk volt, majd nagyon jó barátunk is lett. A másik nagyon fontos ismerősöm ebből az időből pedig Maurer Ildikó, ő is végtelenül sokat segített a kezdeti időszakban.

A hőskorszak vége mikorra tehető?

A helyzet csak lassan változott, bár 1975-ben felvehettük az osztrák állampolgárságot, de gyakorlatilag csak a rendszerváltás után volt igazán érezhető javulás. Az úgynevezett egyenrangú élet akkor kezdődött, amikor a Tolmácsképző Intézetben kezdtem el tanítani. Az egyik témakör, amit nagyon szívesen tanítok, az a kulturális ismeretek című tárgy. Végtelenül sok dolog tartozik bele: zene, tánc, irodalom, képzőművészet, de még az etnikai kisebbségek is. Erre nagy igény van, szeretik is a hallgatók. A kultúrtörténet egy gömbhöz hasonlítható, amelyben végtelenül sok irányba lehet elindulni, s így mindenki megtalálhatja saját útját, felfedezheti azt, ami érdekli. Jó lehetőséget kínál a hallgatóknak arra, hogy felfedezzék az összefüggéseket, hogy azzal foglalkozzanak, ami érdekli őket. Amit szeretünk, abban lehetünk csak igazán jók. Férjem sokszor emlegette, hogy milyen szerencsés, őt a hobbijáért fizetik, azon dolgozhat, amit szeret. Én sem akartam mást csinálni, csak azt, amivel most is foglalkozom.

Két felnőtt fia van, itt születtek, itt nőttek fel. Hogyan tanultak meg magyarul?

Férjem németül beszélt velük, én pedig magyarul. Nem erőltettük a dolgot, kiskorukban még össze-vissza beszéltek, de később nagyon jól kialakult. Magyarországon mindig magyarul beszéltek csak, s egymás közt is. Idősebb fiam szakorvosi képesítését szerzi, kisebbik fiam konferenciatolmács, Budapesten dolgozik és PhD-zik. Mindketten kétlaki életet élnek, úgy, mint én is. Úgy érzem, előnyükre vált a kétnyelvű élet, a két kultúra megismerése, sok hasznát veszik ennek.

Munkájához is szükséges az állandó kapcsolattartás Magyarországgal.

Igen, sokat utazom, havonta egyszer-kétszer. Otthon részt veszek a kulturális életben, színházba járok, úgymond „anyagot gyűjtök“. Rendszeresen találkozom egykori kollégáimmal az ELTE-n vagy különféle kongresszusokon, ha kérnek, beszámolót tartok a grazi egyetemi tapasztalatokról, részt veszek hazai projektekben. Itt is itthon vagyok, de Magyarországon is. Magyar osztráknak tartom magam, közép-európai identitással. 

Milyen tervei vannak a jövőre vonatkozóan?

Bár március elsejétől már nyugdíjas vagyok, még ebben a félévben tartok órákat. Nem érzem, hogy egy tátongó lyukba zuhannék, sok tervem van. Például szeretek utazni bár eddig is sokat mentem , de most majd jó messzire szeretnék eljutni. Dél-Amerikába, Ausztráliába. Kedvenc elemem a víz, imádok úszni s olvasni is, végre lesz időm nem csak szakkönyvekre. A modern magyar irodalommal is szeretnék többet foglalkozni, de néhány projektben itt is részt kell még vennem.

Szerintem attól lesz valaki magyar, ha tesz ezért valamit aktívan. Én elmondhatom, hogy több emberhez közel hoztam a magyar nyelvet és kultúrát, úgy gondolom, tettem tehát valamit. Nagyképűen hangzik, ha azt mondom, elégedett vagyok a sorsommal?


Szabó Melinda


Megjelent a Gráci Magyar Újság 9. évfolyamának 3-4. számában.

Vissza!