Beszélgetés Ugri Mihállyal


Ugri Mihály a Gráci Magyar Egyetemisták és Öregdiákok Klubjának elnöke, valamint a Gráci Magyar Katolikus Közösség Pasztorális Tanácsának világi elnöke. Most. Az az önfeláldozó munka, amellyel a Grácban élő magyarságot kívánja összetartani, ezekkel a kitüntető rangokkal nem „megfizethetőek”. Jórészt neki köszönhető, hogy 55 éve folyamatosan színvonalas magyar kulturális élet folyik Grácban. A Diákszövetség, később MEÖK, valamint az MKK történetét már összefoglalta nekünk. Ezeket a krónikákat kedves Olvasóink újságunk honlapján találhatják. Most mozgalmas életének fontos állomásairól beszélgettem az ünnepelttel.

Arcképcsarnokunk már hagyományossá vált bevezető kérdését Neked is felteszem: Miért pont Grác? Hogyan kerültél ide?

Kérdésedre életem története ad választ. Szombathelyen születtem, de Sárváron nevelkedtem nagyapámnál. Az ottani egyházi óvoda és elemi iskola adott alapot egész életemre. Ott kezdtem el ministrálni, és ott csodáltam meg először a vonuló cserkészeket.

Hogyan kerültél Szentgotthárdra?

Nagyapám halálával új élethelyzetbe kerültünk. Az új helyen is ministráltam, majd 4-5 gyerekkel énekeltem reggelenként a miséken. A háborús, világeszméket váltó években lettem gimnazista. A cserkészet tanított meg az Isten — Haza — Embertárs szeretetére.

A háborút gyerekfejjel élted meg. Mi az, ami örökre nyomot hagyott?

1944-45-ben a légiriadók alatt a gimnázium udvarán futóárkokból figyeltük a Grác feletti légi harcokat. Kapualjakból néztük a visszavonuló német csapatokat, majd pincékbe bújtunk a „felszabadító” szovjetek elől. A front megakadt, és az oroszok velünk, civilekkel ásatták lövészárkaikat. Április 4-e után ismét iskola lett az iskola, a tananyagban helyet kapott a béke.

Mi történt a háború után?

Orgonálni tanultam. 1948-ban betiltották a cserkészetet is. Szülői engedéllyel közel 120 gyerek járt a kolostori „napközibe”. Az apátságot gyermekkacaj töltötte be. Mi, felsős diákok, tanultunk és játszottunk velük. A virágzó közösséget két atya lelki és szellemi tápláléka éltette.

A Párt minderről értesült. A szülőket, diákokat párttitkárok és igazgatók citálták maguk elé. Azután 1950-ben egy júniusi éjszakán elhurcolták a cisztereket. Majd nekem is mennem kellett. Mielőtt újra haza tudtam menni, közel egy évig éltem titokban, ciszter közösségben.

Mikor történt ez?

Ez mind az egyházellenes Rákosi-korszakban volt. A Kaszagyárban lettem segédmunkás. Onnan hívtak be katonának. A két év alatt nem sikerült átnevelniük. Azután ismét a Kaszagyárban dolgoztam, majd a postára kerültem, és letehettem az érettségi vizsgát. Bérmaapám helyett orgonáltam, halála után utódja lettem. A párttitkár az orgonálás miatt ki akart rugatni a postáról. Az ’56-os Forradalom és Szabadságharc alatt aktív tagja voltam a Nemzeti Bizottságnak. Nagy Imre november 4-i szózata után lehajtott fővel, búcsúzás és cél nélkül hagytam el hazámat. Irány az ismeretlen idegen volt.

Hová kerültél?

Grácból két-három nap után a schielleiteni táborban, a barokk kastélyban kaptunk szállást. December 24-én vittek volna tovább, de utazás helyett az éjféli misét választottam. Így maradtam stájer földön. Grácban a Diákszövetség vitt a hazát szolgáló útra.

Milyen kedves élményed/időszakod volt ebben a mozgalmas 55 évben?

A rengeteg élményből nehéz bármit is kiemelni. Talán a Diákszövetségünk ’56-’64 közötti aranykorát, az énekkarunk ökumenikus baráti közösséget alkotó, időt és távolságot legyőző erejét. Vagy az áldozattal járó, de élményekben gazdag 20 éves cserkészmunkát. Öröm számomra, hogy egyházi közösségünkben szolgálhatok Istennek.

Életem legjelentősebb eseménye a családalapítás, amely nekem hazát, életemnek új célt és értelmet adott. Nem tudok eléggé hálás lenni családomnak.

’56-ban idegenbe szakadtál. Mit jelent Neked ma Grác?

Kedves városom, amely családom és osztrák barátaim által otthonom lett. Szeretem utcáit, ódon házait, mert közöttük sétálva magyar emlékekre találok.

Most elérkezett a köszö net és az ünneplés pillanata: 80. születésnapod alkalmából kedves Olvasóink és szerkesztőségünk nevében jó egészséget és sok boldogságot kívánok!

Isten éltessen, Misi bácsi!

 

Petritz Judit


Megjelent a Gráci Magyar Újság 12. évfolyamának 6. számában.

Vissza!