Dr. Vadon Pálra emlékezünk


Augusztus utolsó hétvégéje előtti szerdán este az A9-es autópályán Übelbach felé haladva Éva megmutatta azt a helyet, ahol 25 éve még nem volt védőkorlát az út mentén…

Másnap hajnalban a mariatrosti temetőből, édesapja sírjától elindultunk Máriacell felé a 27. Mindszenty–Vadon emlékzarándoklatra.

Negyed évszázada hunyt el Dr. Vadon Pál.

Akkoriban – valamikor belekerült a szótáramba ez a szó, és egyre gyakrab ban használom – nem tudtam, hogy a gyermeki nyelvtanulásnak érzelmi alapja van, úgy tanul meg beszélni a csecsemő, hogy a szeretett hangot imitálja. Ma tudom, hogy esti mese nélkül soha nem tanult volna meg lányom magyarul. Az évek során lassan köte-lezővé vált az esti mesélés, és amikor a lányom Felsőőrött kórházba került, engem pedig hívott a munkám, magától értetődően, szalagra mondtam neki minden egyes estére egy mesét. Mindezért négyszáz kilométert kellett autóznom, és apai önelégültségemen esett csorba, amikor érkeztemkor lányom a maga módján értette meg velem, hogy erre nem lett volna szükség, mert van itt egy doktor bácsi, aki mesél neki magyarul.

Vadon Pali akkoriban altatóorvos volt az őri kórházban. Pali számára mi sem volt természetesebb, hogy a magyar nevű kis beteget gondozásába vegye.

Amikor Grácba került, bekapcsolódott a cserkészmunkába. Tudta vagy érezte, hogy a cserkészet erdő, csillagos ég, tábortüzek nélkül mit sem ér. Mindent megtett azért, hogy a gyerekek ezt megélhessék. Később táborokban voltunk együtt. Fehér komondorai az esti szürkületben elevenedtek meg igazán. Nem volt olyan éjjeli őrség soha, amelyik annyi biztonságérzetet adott, mint az a két állat. De volt viharos éjszakánk is, amikor jócskán több esett a jólesőnél. Amikor nem csak úgy altatót kopogott a sátorponyván, hanem ömlött, mintha vízesés alatt vertünk volna tábort. Pali egyik sátoralját mentette a másik után kisbuszával az uradalmi pajtába. Vezetőképző táborban is együtt voltunk, saját reggeli tornagyakorlataink voltak, gyerekjátékok, „Paprika Jancsi zöld erdőben...”, az ő szeme is gyermeki kedvvel csillogott. Talán a cserkészei is ezt a jókedvű gyermeket szerették benne.

Valamikor elért a hír, hogy a gráciak” Palival Máriacellbe zarándokolnak. Pali egy operációs asztalnál állva fogadta meg, ha a szétzúzott koponyájú kislány, aki az asztalon feküdt, életben marad, akkor ő elmegy gyalog Máriacellbe. És elment, mert kötelezte az adott szava, meg a hála.

Azután megint hírek jöttek. Übelbach. Nomen est omen? Itt is volt egyszer táborunk. Még Pali ideje előtt. Talán éppen ott, ahol most az autópálya keresztezi a völgyet. Soha nem próbáltam meg rendezni a dolgokat. Elég azt tudni, hogy Pali itt halt meg. Autóbaleset. Éjjeli szolgálat után igyekezett haza a családjához. Mindez akkoriban történt, amikor még ez a szó nem volt a szótáramban. Azóta a gráciak” már huszonhétszer jártak Máriacellben.

Nehéz feledni, és a kérdés örökre nyitva marad: mikor gyógyít egy orvos? Ha egy gyermek kezét fogja és mesél? Egy imát mond a betegért? Vagy tényleg csak akkor, ha eltávolít egy vakbelet?


Tarcsay Csaba 


Megjelent a Gráci Magyar Újság 11. évfolyamának 6. számában.

Vissza!